1. A bankkártyák kialakulása

Ahogy az emberiség történelmét megpróbáljuk rekonstruálni, az időben visszafelé haladva egyre töredékesebb, homályosabb információkkal rendelkezünk. Vannak ezredekkel ezelőtti civilizációk, melyekről egészen részletes emlékek maradtak fenn, de vannak helyek, ahonnan még a közeli századokban történtekről sincs szinte semmilyen információnk. Egy dologban azonban biztosak lehetünk: ahol legalább két ember volt, ott létezett kereskedelem is. Ha nagyon elvonatkoztatunk a szó eredeti jelentésétől, akkor tulajdonképpen már az ősemberek társadalmaiban is "kereskedtek" egymással, hiszen a munkamegosztás is nem más, mint az ember erőforrásainak kereskedelme - valamit adok valamiért. Ez a bizonyos "valami" a kezdetekben természetesen egészen egyszerű dolgokat jelentett, a gazdát cserélt dolgok a közösségek számára értéket képviselő dolgok voltak, állatok, termények, vagy akár kövek is. A kereskedelem fejlődésével azonban egyre inkább problémát jelentett a közös értékmérő megtalálása, illetve ha még ez adott is, sokszor a távolság miatt igen nehéz volt kezelésük. A társadalmak fejlődése során ezért mindinkább cél volt, hogy a kereskedelmet elősegítendő mindenki számára egyaránt elfogadott és viszonylag könnyen kezelhető csereeszközt találjanak. Miután már az akkori társadalmak számára is nagy értéket jelentettek a különféle nemesfémek, fémötvözetek így idővel ezek lettek a kereskedelem legáltalánosabb eszközei. Ezek egyrészt igen korlátozott mennyiségben voltak megtalálhatóak, illetve bányászatuk is igen körülményes, így mennyiségük viszonylag szabályozható volt, másrészt értékállóak, nem korrodálódnak, vagyis az általános értékmérőként való szereplés minden feltételének megfeleltek. Az első emlékek a nemesfémek - leginkább ezüst - fizetőeszközként való használatáról az i. e. III. évezredből, az ókori Mezopotámiából és Egyiptomból valók. A nemesfémek ekkoriban még leginkább nem vert érme, hanem a legkülönbözőbb alakokban, rudakban, gyűrűkben jelentek meg, értéküket pedig súlyuk határozta meg.

Az i. e. II. évezredben a nemesfémek már az egész földközi tenger régiójában elterjedtek, és a kincsképzés és felhalmozás funkciója mellett árucikként, illetve fizetőeszközként egyaránt szolgáltak. A társadalmak fejlődésével a nemesfémek bányászata és ebből eredően a pénzkibocsátás joga hamarosan az uralkodók monopóliuma lett. Talán ettől a kortól kezdődően nevezhetjük valóban pénznek ezeket az eszközöket, ekkor ugyanis már világosan ki is mondták, hogy a kereskedelem általános értékmérő eszközei ezek a nemesfémek. Hamurappi törvénykönyvében például az adók, a munkáért járó javadalmazás mértéke, és a büntetések egyaránt ezüstben voltak meghatározva, igaz azzal a kitétellel, hogy ezüst hiányában a gabonát is elfogadták meghatározott átváltással. Akinek pénze van, az természetesen kölcsön is adhatja azt, így a törvénykönyv kitér már a kamatokra is, melyet a törvény 20%-ban határozott meg. Az észak-mezopotámiai Esnunna király törvénykönyve szerint pedig mintegy fél kiló ezüst volt annak a büntetése, aki beleharapott egy másik ember orrába.

Az első ismert vert pénz a kis-ázsiai Lűdiai királyságból való, mely gazdagságát a területén talált nagy mennyiségű arany-ezüst ötvözetnek, az ún. élektronnak köszönhette. Érméik már szabályos súlyrendszerbe illeszkedtek, és egyik oldalukon jellegzetes állami jelképek - akkoriban többnyire állatok vagy istenek, uralkodók képmásai - voltak megtalálhatóak. Az érmeverést később több társadalom, köztük a görögök is átvették. Az érmére vert jelképek szerepe, túl a kibocsátó azonosításán, értékük meghatározását segítette, az ábrák ugyanis súlyonként változtak, így idővel a mérlegelést is el lehetett kerülni. Az arany és ezüst érmék pénzként való használatát később szinte valamennyi fejlettebb társadalom átvette. Ezek a pénzek csaknem korlátlan konvertibilitással bírtak, hiszen anyaguk megegyezett valamennyi országban, a kereskedőknek idővel azonban újabb problémával kellett szembesülniük. A különböző társadalmak közti kereskedelem egyre szélesedett, és különösen a nagy távolságokat már igen nehéz volt nagy mennyiségű fémpénzzel megtenni, de nemegyszer jelentett az is gondot, hogy az adott ország pénzérméit törvényileg tiltott volt kivinni az állam területéről, sőt Kínában ez még tartományokon belül is halállal büntetendő cselekedet volt.

"A Suban [Szecsuanban] használt vaspénzek közül a nagyobbak súlya ezer darabonként 25 katti, a közepeseké ezer darabonként 13 katti. Ekkora súlyt utazás közben kényelmetlen cipelni, ezért az utazók kényelme érdekében a vaspénzt az akkori számlaigazolásokkal cserélték fel. A váltójegy-rendszer népi kezdeményezés terméke, amit hivatalnokokra bíztak, így képes volt fennmaradni."

Ma Tuan-lin (kb. 1228-1322)
Írásos anyagok átfogó vizsgálata, idézi Lü Cu-Csien1

Nem sokkal a II. évezred kezdete után így Kínában megjelentek az első határidős váltólevelek, 1189-ben pedig megjelent az első mai értelemben vett - pontosabban úgy ötven évvel ezelőttig, a pénzhelyettesítők megjelenéséig - papírpénz, mely az uralkodó által kiadott határidő nélküli váltóigazolás volt, és nem sokkal később széles körben el is terjedt az országban, megtörve ezzel a fémpénzek egyeduralmát. A váltó mögöttes tartalma természetesen továbbra is nemesfém volt, de megjelenési formája már csak egy értékét hordozó papírdarab.

Az effajta királyi váltók idővel másutt is, kezdetben Angliában majd a világ szinte valamennyi részén elterjedtek. A váltókról lassan lekoptak a hivatalos szövegek, a nemzeti bankok által kiadott bankjegyek elkülönültek az egyéb váltóktól, manapság pedig már legalább annyira művészeti alkotások, mint hivatalos iratok. Az érmék idővel szintén csak az érték megtestesítőjévé váltak, hiszen anyaguk ma már döntően nem nemesfém, hanem egyéb olcsóbb fémötvözetek, mint például réz vagy nikkel. A modern kereskedelem és a fizetés mindennapossá válásával felvetődött a kérdés, hogy a pénz egyetlen megtestesítője az érmék és bankjegyek lehetnek-e. A bankok ugyan már jóval korábban kialakultak, a betétgyűjtés és hitelezés intézménye szinte a pénz megjelenésével egyidős, azonban ezek szolgáltatásait mindössze kereskedők és a tehetősebb arisztokraták vették igénybe, széleskörben nem voltak elterjedtek, bár a gazdaságnak kétségtelenül fontos szereplői voltak. A bank alapvetően nem csinál mást, mint a gazdaság szereplőinek megtakarításait összegyűjti, majd ezen pénzeszközök használatát időlegesen átengedi azoknak, akiknek szükségük van rá. A pénzt használóktól, vagyis a hitelfelvevőktől használati díjat, kamatot szed, viszont a pénzt nála elhelyezőknek, a betéteseknek a bank fizet kamatot. A hitelkamat természetesen magasabb a betéti kamatoknál, a kettő közötti különbség, ami a bank haszna az ügyleten (ennek természetesen csak egy része a valódi haszon, hiszen a bank működési költségeit is részint ebből fedezi, valamint a kockázatok is megjelennek). Ez a tevékenység kvázi többletpénzt teremt a piacon, hiszen ugyanaz a pénz egyszerre van valakinek a betétjeként, és valakinek a zsebében hitelként jelen, továbbá azzal is serkenti a gazdaságot, hogy a pénzt mindig arra a helyre juttatja el, ahol éppen szükség van rá. A modern értelemben vett bankok elterjedésével a fizetések már nem csupán készpénzben történhettek, hanem bankok által kiadott váltókkal, csekkekkel, sőt akár bankszámlák közötti átvezetéssel is, kialakultak tehát az ún. készpénzkímélő illetve készpénz nélküli fizetési módozatok. Ezek azonban kezdetben meglehetősen körülményesek voltak, így a mindennapi használat során nem is terjedhettek el, inkább csak a vállalatok közötti nagyobb összegek cseréltek ilyen formában gazdát.

A huszadik század második felében - a világháborút követő gazdasági talpraállás után - a lakosság is kezdte igényelni a készpénzkímélő fizetés lehetőségét, melynek több oka is volt. Az emberek nagyobb összegű fizetések esetén nemigen szerettek sok készpénzt vinni magukkal, melyben akár több évi munkájuk is benne volt. Másrészt az életszínvonal, a nemzetközi kapcsolatok és nem utolsósorban a közlekedési eszközök fejlődésével a nemzetközi turizmus soha nem látott mértékű fellendülést mutatott, az utazóknak azonban - főleg több országon át, vagy távoli helyekre utazva - sokszor gondot okozhatott az idegen országok valutáinak beszerzése. Erre a problémára jelentek meg kezdetben az utazási csekkek, nem sokkal később pedig a hitelkártyák. Ezek kezdetben a bankok és valamely kártyatársaság által közösen kiadott egyszerű plasztiklapocskák voltak, melyen egy kidomborodó szám azonosítja a tulajdonost. A konstrukció lényege, hogy a bankszámlatulajdonos kap egy hitelkerettel rendelkező, technikai számlához kapcsolódó kártyát. Ezt a kártyát aztán valamennyi, az adott kibocsátó kártyatársaság kártyáját elfogadó kereskedőnél lehet fizetésre használni, és amennyiben a kártyatársaság nem helyi, hanem nemzetközi cég, úgy a kártya külföldön is használható. Az első kártyák valamint a leolvasók is teljesen mechanikusak voltak. A kereskedő a kártyát belehelyezte egy - szaknyelven imprinternek, általam egyszerűen csak satunak nevezett - szerkezetbe, fölé helyezett egy csekkszerű, nyomásra érzékeny papírt, majd a szerkezettel a papírra rápréselte a kártyaszámot, kézzel ráírta az összeget, és a csekket a kártyatulajdonos végül aláírta. A továbbiakban a vásárlónak nem volt más dolga, a kereskedő később elszámolt a kártyatársasággal, az a számlavezető bankkal, az összeg pedig levonásra került a tulajdonos bankszámlájáról. A kártyákat kezdetben persze nem sok helyen fogadták el, ezért a napi vásárlásokat nem lehetett ezen eszközzel bonyolítani, de mondjuk szállodák, utazási irodák, repülőtársaságok, autókölcsönzők, és egyes frekventáltabb áruházak már igen, úgyhogy - főleg utazók esetén - előnyei azért kezdtek érezhetővé válni.

Nem sokkal a hitelkártyák megjelenése után a kártyáknak két alfaja alakult ki. Az egyik típust debitkártyáknak - magyarul betéti vagy számlafedezeti kártyáknak - hívják, mely a tulajdonos bankszámlájához kapcsolódik, és a számláján lévő pénz erejéig vásárolhat vele. A másik változatot creditkártyának - magyarul hitelkártyának - nevezzük. Ennek az a lényege, hogy a debittel szemben nem kapcsolódik számlához, az ügyfél havi költéseit a kártyával fizeti, a költségeket azonban időlegesen a bank állja, és azt csak a hó végén számlázza ki egyösszegben a kártyatulajdonosnak (valóságban persze e mögött is van egy technikai számla, de ennek csak az elszámolás és a nyilvántartás a szerepe). A hitelkártyák elsőként való megjelenésének egyébként - túl az ügyfelek minél magasabb szinten történő kiszolgálásán - gyakorlati okai is voltak. Az első időkben ugyanis a kommunikáció mai szemmel nézve igencsak lassú volta miatt a debitkártyák is kissé hitelkártyaként működtek, a fizetés és az ügyfél számlájának beterhelése közt bizony nemegyszer hetek is elteltek, így a köztes időszakot a lánc szereplői tulajdonképpen meghitelezték az ügyfélnek. Másrészt, mivel a kereskedőnek nem volt lehetősége ellenőrizni, hogy a vásárlás fedezete megtalálható-e a tulajdonos bankszámláján, így tulajdonképpen "vakon" fogadta el a kártyát. Igen érdekes egyébként, hogy míg az amerikai kontinensen döntően a hitelkártyák terjedtek el, addig Európában nem örvendtek különösebb népszerűségnek, az öreg kontinensen ugyanis a debitkártyák vannak a mai napig túlnyomó többségben. Később kialakult még egy harmadik ún. charge kártya, amiről ugyan hitelre lehet vásárolni, azonban a felhasznált összeg továbbgörgetésére nincs lehetőség, a számlát hó végén teljes egészében ki kell egyenlíteni. Ez a típus kismértékben terjedt csak el Európában, ezzel szemben Amerikában jelentősebb kereslet mutatkozik iránta (az American Express kártyák ilyen típusúak). Az MNB az alábbiak szerint definiálja a három kártyatípust:

• Debit (betéti) kártya: Bankszámlához kapcsolódó, készpénzfelvételre és vásárlásra (általában) egyaránt alkalmas fizetési kártya. A kártya birtokosa kizárólag számlaegyenlege erejéig vehet fel készpénzt, illetve költhet, és minden egyes művelet összegével automatikusan megterhelik bankszámláját.
  
• Credit (hitel) kártya: A kártyabirtokos és a bank közötti szerződésben előre meghatározott összegű hitelkerethez kapcsolódó kártya, amellyel az ügyfél kerete erejéig vehet fel készpénzt, illetve vásárolhat. Hónap végén a kártya birtokosa dönti el, hogy a tranzakciókat tételesen tartalmazó bankértesítőben meghatározott határidőig teljes egészében kifizeti tartozását vagy csak a szerződésében meghatározott mértékig. A fizetési határidő előtt tartozása kamatmentes, a határidő után fennmaradó kiegyenlítetlen összegre azonban kamatot kell fizetnie. Nem vonatkozik a kamatmentesség a készpénzfelvételi műveletekre, ezek ugyanis a tranzakció keltétől kamatoznak.
  
• Charge (terhelési) kártya: Abban különbözik a hitelkártyától, hogy nem feltétlen állapítanak meg hitelkeretet (de elképzelhető), és hó végén a teljes tartozást ki kell egyenlíteni a kártyabirtokosnak.3

A fenti három típuson kívül külön szokták besorolni az ún. vegyes kártyát, mely gyakorlatilag semmiben nem különbözik a debitkártyáktól, neve onnan ered, hogy a kártyához kapcsolódó számlán rendelkezésre bocsátanak bizonyos összegű hitelkeretet is. A fenti meghatározások még annyiban pontosításra szorulnak, hogy a charge kártyák tág értelemben véve tulajdonképpen hitelkártyák, a második definíció egészen pontosan a revolving credit, vagyis a klasszikus hitelkártyát írja le.

A bankkártyák a nyolcvanas években - főleg a tengerentúlon - töretlen népszerűségre tettek szert, és rohamosan terjedtek, miközben a kommunikáció és a számítástechnika fejlődésével lehetővé vált a kártyák elektronikus authorizációja. A bankkártyákra mágnescsík került, amit a kereskedő egy elektronikus leolvasóba, szakszerű nevén POS-terminálba4 helyez a vásárláskor, az eszköz pedig telefonon keresztül kapcsolatba lép a kártyát kibocsátó bank erre fenntartott számítógépével. Miután a számítógép visszaigazolta, hogy a kérdéses összeg valóban megtalálható a tulajdonos számláján, a kereskedő egyfelől nagyobb biztonságban érezhette magát, másrészt a számítógép azonnal zárolta az összeget a számlán, majd megkezdte az összeg eljuttatását a kártyatársaságon keresztül a kereskedőhöz. A technológia elterjedésével megjelentek az elektronikus kártyák is, melyek az eddig kiadott dombornyomott kártyákkal ellentétben sima felületűek voltak, és csak ilyen elektronikus terminálokon keresztül lehetett használni őket. Az elektronikus kártyák mind az elfogadó, mind a tulajdonos számára nagyobb biztonságot jelentenek, hiszen a kereskedő tudja, hogy az összegre valóban van-e fedezet, a tulajdonosnak pedig fizetéskor a kártyához tartozó PIN-kódját5 is meg kell adnia, bár ez alól vannak kivételek. Az elektronikus kártyák ezért jóval olcsóbbak, és a hozzájutás is jelentősen egyszerűbb. Míg a dombornyomott kártyák éves díja többszöröse elektronikus testvéreinél, és igényléséhez sokszor a havi jövedelem bankszámlán történő jóváírása szükséges, addig elektronikus kártyát szinte bármely számlatulajdonos igényelhet. A dombornyomott kártyák ezzel szemben viszont szélesebb körben elfogadottak, és egyelőre nagyobb presztízst is képviselnek. Nagyjából ezzel egyidőben jelentek meg a pénzkiadó-automaták, vagyis ATM-ek6 is, ami által nem csak az vált elkerülhetővé, hogy az ügyféllel egy ügyintézőnek személyesen foglalkoznia kelljen, mikor az a számlájáról készpénzt szeretne felvenni, hanem az ügyfélnek is elég csak a hozzá legközelebbi ATM-ig elmenni, és ott a nap bármely szakában pillanatokon belül pénzéhez juthat.

A bankkártyák fölénye kezdetben nem volt egyértelmű a csekkes fizetéssel szemben, sőt a kártyapiacon is megannyi nagyobb társaság versenyzett az ügyfelekért. Idővel azonban a csekkes fizetés - főleg az elektronikus plasztikok megjelenése után - teljesen háttérbe szorult, és a kártyatársaságok versenye is kezdett eldőlni. Miután Magyarországon csak a nyolcvanas évek végén jelentek meg a készpénz nélküli fizetési lehetőségek, így hazánkban a csekkes fizetés már igazából ki sem alakult. Ma a piacon ugyan még mindig több kisebb társaság is jelen van, gyakorlatilag azonban három vállalat vált meghatározóvá. Ezek a VISA, a Europay - mely a MasterCard és Cirrus/Maestro kártyák kibocsátója - valamint az American Express, utóbbi azonban főleg a "fiatal" kontinensen tudhat ügyfeleket soraiban, bár a világ többi részén is többé-kevésbé elfogadott. A társaságok általában több márkával is rendelkeznek, mely a kártya típusára, sőt olykor a megcélzott ügyfélkörre is differenciált. Más márkák testesítik meg az elektronikus kártyákat (Visa Electron, Cirrus, Maestro, Mondex, MC Electronic), a dombornyomottakat (Visa Classic, MC Standard), az üzleti ügyfeleknek szánt Business, valamint a prémium ügyfeleknek szánt Gold vagy Platinum kártyákat.

Az utóbbi időben az internetes fizetésre használható virtuális kártyák is megjelentek, valamint új biztonsági elemként egyre nagyobb teret hódít magának az elektronikus chippel ellátott kártya is. Ezek elterjedését a kártyatársaságok szerették volna minél előbb megvalósítani, azonban a technikai átállás nehézségei egyelőre hátráltatják ezt a folyamatot.

Előző fejezet
Következő fejezet